Ez vagyok én, Laca a fővárosi hód. Budapesten a Hárosi-öbölben lakom, vadon.
Ez itt az otthonom.
Kedvenc elfoglaltságom a gondtalan úszkálás és a farágás. Azért arra vigyázok, hogy senki fejére ne dőljön fa.
Megmutassam, hogy kell csinálni? Annyira jó íze van, megpróbálod?
Hogy mik azok a lyukak? Te láttad a lyukakat? Izé… Ne is mondd, mi tagadás kicsit sokat ástam belőlük. Van mikor 1 órát bolyongok a saját labirintusomban, mire megtalálom a kijáratot.
Azt mondják félénk állat vagyok, de tudod ezeket a horgásznak nevezett fazonokat már tökre megszoktam. Beleülnek valami nagy teknőbe, és legalább 20 percig kalimpálnak valami nagy fadarabbal, amivel aztán haladnak is azért, de nem túl gyorsan, simán lehagyom őket. Aztán megállnak, kikötik magukat, valami boton lógó átlátszó zsineget dobnak a vízbe, és ezután csak várnak, és várnak… Hogy mire ki tudja. Biztos halat akarnak fogni, de ez esélytelen. Ha valamelyik fazon megjelenik, már megy is a forródrót. Azért néha megsajnálom egyiket-másikat. Kell hogy néha fogjon valamit, ki a csudán röhögnénk, ha ezek nem volnának. Meg néha egész ehető dolgokat szórnak be a vízbe, csak úgy ajándékba.
Nem csak én vagyok ám egyedül hód itt, van családom is. Ők most éppen pihennek.
És itt vannak a barátaim is. Kíváncsi vagy rájuk?
Ők a szürke gémek. Nagyon sok van belőlük. Jó fejek, de ritka nárcisztikus banda. Naphosszat nézegetik magukat a víztükörben. De hasznuk az van, hozzák a híreket, mindig mindenre figyelnek, ha valami potya van arról is értesítenek.
Aztán még itt vannak ők.
Hogy vadkacsák? Akkor vad ez amikor én amerikai! Ne röhögtess már! Szinte az emberek között élnek, ott ballagnak közöttük, és a macskák tányérjából kieszik a kaját, és a csónakok végébe fészkelnek. Éppen a múltkor láttam a két szememmel, hogy egy ember előtt egy méterre megállt egy magát vadnak nevező kacsa, és addig hápogott ameddig kaját nem kapott. Szerinted?
A szigeten vannak még többen is. Ott volt tegnap valami balhé, egymásnak estek a Vörösbundás fivérek. De a lakosok között van borz, meg őzike, és még kitudja ki, én nemigen szeretek a partnál messzebb menni, őket nem ismerem túl jól.
Az öböl vége a teknősök teritóriuma. A vezetőjük valami hatalmas ékszerteknős, aki nagyon büszke arra, hogy egyszer az emberek között élt, állandóan erről sztorizik. Úgy meséli, hogy elveszítették, és nem találták meg, de rossz nyelvek szerint kidobták…
Hát így élünk mi, most 2015-ben Budapesten, a XXII. kerületben. Ugye milyen izgalmas? Legközelebb is meglátogatsz? Tudok még néhány jó kis pletykát…
Fotó: Hasszán Tamás
Be the first to comment